Alföldi művészi tevékenysége eltévedt. Kilépett medréből, mint néhány hónappal ezelőtt a zabolátlan Duna. Eltévelyedése nem ismer könyörületet, kíméletlenül csap a néző arcába, tudatába ugyan úgy, mint a gátakat áttörő megfékezhetetlen vízfolyam. Alföldi ravasz, mint a róka. A kultúra álarca mögé bújik. Ezért meg gyenge. Nem nyílt, hanem sunyi. Miért mondom ezt. Mert mást mond, mint amit cselekszik.  Nem meri nyíltan felvállalni azokat a tényleges színpadképeket, jelképeket, melyeket tudatosan és célzottan pont oda tett, ahol a legnagyobb csapást lehet vele mérni. Persze ne a művészetre gondoljunk ekkor, hanem a politikára. Arra a politikára melyet ő minden bizonnyal gyűlöl. Mert, ha a művészetre mérné, meg úgy csak általában a mai korra, akkor egy szót nem szólhatnánk. Őkegyelmessége viszont ettől többet akart, mert miért ne akart volna többet, hisz az időzítés, az alkalom és a téma tökéletesen egybe vágott a finom, de annál arcátlanabb csapásmérésre.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Alföldi vélhetően mindennel tisztában volt, még azzal is, hogy ezzel nagyon messzire fog menni. Annyira nem hülye, hogy ne legyen tisztában az előbb említett színpadképek és pontosan odatett jelképek által generált reakciókkal. Vagyis választhatott volna döntés tekintetében igent, vagy nemet, vagy teljesen mást. Ő szemtelenül mindent, másodpercre pontosan véghezvitt. Vagyis előre megfontolt szándékkal tette azt, amit tett.

Alföldi hiába mentegetőzik itt mindennel. Mese habbal, mert egy rendező nagyon pancser és naiv akkor, ha ezt nem így látja. Ha nem tud előre az emberek (nézők) fejével, érzelmi reakcióival gondolkodni, akkor érdemesebb árokásással foglalkoznia, mert ott ilyen problémával nem kell szembe nézni. De a mi Alföldink nem ilyen. Ő mindent tudott előre. Ez pedig súlyosbítja a helyzetet.
Persze hallunk olyat, Alföldi ezzel elérte azt, hogy sokat beszélnek, gondolkodnak a darabról. Ezzel a felfogással nem is lenne gond, mert bármilyen műről legyen szó a rendezőnek az a dolga, olyat tegyen, hogy beszéljenek róla.
Ebben az esetben viszont ez a félremagyarázás és mentegetőzés legcsodálatosabb, egyben legaljasabb formája, ugyanis ezek után kevésbé lehet elhinni, hogy a magyarázkodók mondják a tutit, mi lett volna a fő cél. A fő - vagy azzá váló - cél a politikai ellenfelek összeugrasztása, kiváltképp a radikálisabb körök kivakkantása a bokorból. Zűrzavarkeltés.
A mű elfelejtett jelkép eszköztára pedig később, politikai csatározásokba, és mint már körvonalazódik, egymás iránti gyűlöletbe csap át, amit az erre fogékony rasszizmust kiáltó bértollnokok - ha kell - csontig rágva a politika piacára be is fognak dobni. Alföldinek a mostani politikai viszonyokat nézve ezzel tisztában kellett lennie. 
Ez kampány már a javából.

Én viszont abban reménykedek, mint minden csoda, ez a borzalomcsoda is három napig fog tartani.

Művészi oldalról viszont teljesen újat láthattunk. A rockopera keveredett a drámával, a horrorral és a thrillerrel. Így szót nem szólhatunk a hamis énekért, a kiakadt lemezjátszó hangért, a több „perces” csendért, üvöltésekért, a véres balta jelenetért, a táncos ugrabugráért, a véres drogosért. Láthattunk keresztényfóbiát, klán szerű egyházat, a Harmadik Birodalom Wehrmachtjára utaló jelképeket, kommandósokat, szorongó, önmagukból kiforduló húsvér embertömeget, Trabantot és Mercedest. És láthattunk színészeket, akik kötelességtudóan, minden tehetségüket latba vetve végezték munkájukat.
Egy dolgot viszont nem láthattunk: István, a király rockoperát.

Ha a politikát kivesszük belőle - amit ezek után piszkosul nehéz lesz - lehet ezt a művészi produkciót elcsépelten fogalmazva szeretni is, meg nem is. Nekem borzalmas volt.

süti beállítások módosítása