Egyszerűen fogalmazva, Alföldi Róbertnek az István, a király rockoperában szabad, a Fradi szurkolóknak nem. Ez abból a szempontból felháborító, hogy a kultúra és a művészetek mögé bújva, annak határai feszegetve, - mert ugye itt lehet - órákon át gyalázhat másokat a rendező, nyíltan és provokatív módon. Neki lehet a katolikus egyházat, Ku-Klux-Klan szektára emlékeztetve vörösen izzó keresztekkel fricskázni, antiklerikálisan megnyilvánulni, de a Fradi szurkolóknak nem lehetett valakire emlékezni. Leszögezem gyorsan, senkinek se lenne szabad, se Alföldinek, se a Fradi szurkolóknak.

De Alföldinek lehetett! Miért? Miért nem lép fel bárki ez ellen? Miért nincs a katolikusoknak egy „Simon Wiesenthal Központ” szerű valamije, amely hasonló módon megregulázná az őket meggyalázókat?

Alföldi majdnem annyira dobta el a sulykot, mint a Fradi meccsen a provokáló szurkolók molinója. Majdnem annyira, de eldobta. Persze lehet ezen vitázni, mi mennyit ér, meg mit jelent, de azzal nem, hogy Alföldi is átlépte azt a bizonyos rubicont. Ráadásul még folytatni is akarja.

Bajnai, a pénteki ultimátumszerű kijelentésével úgy tűnik, SZDSZ-es gengszter módszerrel ütné ki Mesterházyt. Az utóbbi nem engedte, hanem visszaütött. KO mindkét részről, győztes még nincs. Az ellenzék harca tehát tovább folytatódik, melyben egyértelművé vált, hogy a szocialista tábort az SZDSZ-es Bajnai szál mindenképp maga alá akarja gyűrni. Nincs pardon, meg elnézés. Baráti kéznyújtásuk is hóhér fejszeként csapna le. Mesterházy valamit sejthet, mert legjobb védekezés a támadás módszerét alkalmazva, balcsapottal válaszolt.

Szép kis meccs kezd kialakulni, csak nehogy bunda legyen belőle a végén. Ugyanis a politikai kommunikációjuk teljesen megegyezik. Akkor meg mi a megvakult francnak szórakoznak egymással? Tán előre marakodnak a hatalom koncáért? Köpnek bele, mi az emberek érdeke. Szegény vörös csillaggal, meg a Munka Érdemrend ezüst, arany, gyémánt, satöbbi fokozatának kitüntetettjei, a csóró, - szocialista érában - munkába belerokkant jóemberek meg csak néznek, mint a moziban. Mi a fene folyik itt? Mi ez a színjáték? Kiért harcolnak egyáltalán?

Valljuk be mindkettő ügyeskedő kalandor. Ezeket látván a libaügyön kívül hirtelen csak a lőre, az olajseft, no meg a Bajnai papa Bécsig jutó gabona biznisze jut eszembe, semmi más.

De evezzünk barátságosabb vizekre, Joseph Williams-Peter Friestedt: Swear Your Love dalával, és a Bendecz dűlő kétezres, hatputtonyos hat fokra lehűtött Patricius Tokaji Aszú borával. Én inkább ezekre esküszöm.

Alföldi művészi tevékenysége eltévedt. Kilépett medréből, mint néhány hónappal ezelőtt a zabolátlan Duna. Eltévelyedése nem ismer könyörületet, kíméletlenül csap a néző arcába, tudatába ugyan úgy, mint a gátakat áttörő megfékezhetetlen vízfolyam. Alföldi ravasz, mint a róka. A kultúra álarca mögé bújik. Ezért meg gyenge. Nem nyílt, hanem sunyi. Miért mondom ezt. Mert mást mond, mint amit cselekszik.  Nem meri nyíltan felvállalni azokat a tényleges színpadképeket, jelképeket, melyeket tudatosan és célzottan pont oda tett, ahol a legnagyobb csapást lehet vele mérni. Persze ne a művészetre gondoljunk ekkor, hanem a politikára. Arra a politikára melyet ő minden bizonnyal gyűlöl. Mert, ha a művészetre mérné, meg úgy csak általában a mai korra, akkor egy szót nem szólhatnánk. Őkegyelmessége viszont ettől többet akart, mert miért ne akart volna többet, hisz az időzítés, az alkalom és a téma tökéletesen egybe vágott a finom, de annál arcátlanabb csapásmérésre.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Alföldi vélhetően mindennel tisztában volt, még azzal is, hogy ezzel nagyon messzire fog menni. Annyira nem hülye, hogy ne legyen tisztában az előbb említett színpadképek és pontosan odatett jelképek által generált reakciókkal. Vagyis választhatott volna döntés tekintetében igent, vagy nemet, vagy teljesen mást. Ő szemtelenül mindent, másodpercre pontosan véghezvitt. Vagyis előre megfontolt szándékkal tette azt, amit tett.

Alföldi hiába mentegetőzik itt mindennel. Mese habbal, mert egy rendező nagyon pancser és naiv akkor, ha ezt nem így látja. Ha nem tud előre az emberek (nézők) fejével, érzelmi reakcióival gondolkodni, akkor érdemesebb árokásással foglalkoznia, mert ott ilyen problémával nem kell szembe nézni. De a mi Alföldink nem ilyen. Ő mindent tudott előre. Ez pedig súlyosbítja a helyzetet.
Persze hallunk olyat, Alföldi ezzel elérte azt, hogy sokat beszélnek, gondolkodnak a darabról. Ezzel a felfogással nem is lenne gond, mert bármilyen műről legyen szó a rendezőnek az a dolga, olyat tegyen, hogy beszéljenek róla.
Ebben az esetben viszont ez a félremagyarázás és mentegetőzés legcsodálatosabb, egyben legaljasabb formája, ugyanis ezek után kevésbé lehet elhinni, hogy a magyarázkodók mondják a tutit, mi lett volna a fő cél. A fő - vagy azzá váló - cél a politikai ellenfelek összeugrasztása, kiváltképp a radikálisabb körök kivakkantása a bokorból. Zűrzavarkeltés.
A mű elfelejtett jelkép eszköztára pedig később, politikai csatározásokba, és mint már körvonalazódik, egymás iránti gyűlöletbe csap át, amit az erre fogékony rasszizmust kiáltó bértollnokok - ha kell - csontig rágva a politika piacára be is fognak dobni. Alföldinek a mostani politikai viszonyokat nézve ezzel tisztában kellett lennie. 
Ez kampány már a javából.

Én viszont abban reménykedek, mint minden csoda, ez a borzalomcsoda is három napig fog tartani.

Művészi oldalról viszont teljesen újat láthattunk. A rockopera keveredett a drámával, a horrorral és a thrillerrel. Így szót nem szólhatunk a hamis énekért, a kiakadt lemezjátszó hangért, a több „perces” csendért, üvöltésekért, a véres balta jelenetért, a táncos ugrabugráért, a véres drogosért. Láthattunk keresztényfóbiát, klán szerű egyházat, a Harmadik Birodalom Wehrmachtjára utaló jelképeket, kommandósokat, szorongó, önmagukból kiforduló húsvér embertömeget, Trabantot és Mercedest. És láthattunk színészeket, akik kötelességtudóan, minden tehetségüket latba vetve végezték munkájukat.
Egy dolgot viszont nem láthattunk: István, a király rockoperát.

Ha a politikát kivesszük belőle - amit ezek után piszkosul nehéz lesz - lehet ezt a művészi produkciót elcsépelten fogalmazva szeretni is, meg nem is. Nekem borzalmas volt.

Félretéve a politikát, mert ebben a témában ezt most nem érdemes boncolgatni, meg számomra most nem is ez lenne a legfontosabb kérdés, hanem inkább az, hogy kinél milyen agyi működés (zavara) váltotta ki pár napja kirobbanó, de még most is tartó szőrzetmizériát. Véleményem szerint mindenki ott növessze, ahol akarja. Persze azért a közszereplők, hozzá teszem nemcsak politikusok esetében eme toalett kiegészítés a rendezett külső egyik eleme kell, legyen. Ha ilyesfajta megközelítésben nézzük a dolgokat, mert ugye mondjuk ebben a kérdésben a hegeli esztétika általános szép-kategóriájának kályhájától kiindulva bonyolult rendszerek alakultak ki mára, csak létezik ezzel kapcsolatosan egy „egyetemesen szép” fogalom, ami a mai kor társadalmának megfelel. Most nem kívánok belebonyolódni egyes korok szőrzetvillongásaiba, mert hosszú lenne, illetve ami elődeinknek szép volt az nem biztos, hogy nekünk az. Inkább az előbb említett bevezető után rátérnék a napokban kirobbant egyoldalú háborúra.

Az hogy valaki a nyári szabadidejének eltöltése után miként jelenik meg a plénum előtt, borostásan, vagy másként, ő dolga. Nyilván nem azért alakult így a helyzet, mert eltűnt a borotva. Persze az is igaz, mint minden közszereplőnek, neki is tisztában kell lennie azzal, hogy eme váltásra, mint témára, rá fognak csapni a kommunikáció hiénái, mint gyöngytyúk a ...ra.  Rá is csaptak. Mint mindenben, itt is meg lehet jegyezni, bírálni, meg egy csomó mindent mást is lehet tenni, de túllőni a célon nem szerencsés. Mivel viszont vélemény és sajtószabadság van hazánkban, - bár egyesek ennek pont az ellenkezőjét hirdetik – beindult a gépezet és össztüzes gúnyolódássá fajult a hiénák szabad véleményformálása.

Ettől függetlenül nem gondolom, hogy túlzottan érdekelné a kiszemeltet az ellene folytatott hadjárat, mert elég karakteres személyiség, akiről ez simán lepereg.

Azonban a szőrzetháború kirobbantóinak jó lenne megtanulni, hogy finoman szólva illetlenség, karakteresen fogalmazva pedig bunkó viselkedés ebbe belekapaszkodni. De ha már egyesek ily módon kipellengérezték áldozatukat, érdemes lenne bekukkantani, vagy inkább hasonló módon ízekre bontva elemezni a sértegetők toalettjét is. Na, de tapintatból ne ugorjunk annyira a bugyrok mélyére, mert egyeseknek fölöttébb kínos lenne. Az azonban megjegyezhető, hogy a világhálón keringő valós fotókat nézve (nem internetes mémekre gondolok), egyes kritizálóknak órákat kellene a Hajas Szalonban és protokoll órákon eltölteni, hogy embert faragjanak belőlük.

Ahogy Basescu - nem törődve a magyar kompromisszum készséggel és a székely magyar etnikum jogaival - kiásta a csatabárdot, rögtön egy cikk jutott eszembe, ahol a román ideológiai harc "legszemtelenebb" formáját olvashatjuk. Egy díszpolgári cím körülményeit boncolgatja az írás, ahol még maga a román polgármester is - dicséretére - feszengett, mert látta nagyon kínos a helyzet. Az írás: Egy díszpolgári cím margójára
Mivel 2009-es évjáratú szösszenetről van szó, négy évvel ezelőtti a történet. Érdemes ezt agyilag rögzíteni.

Megdöbbentő, de ha karakánul tárgyilagosak szeretnénk lenni, fenyegető kijelentést tett Magyarország felé a román államfő hétfőn.

„Románia nagyon gyorsan lépni fog, más országokkal együtt, mert Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a kisebbségi kérdésben (...) Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest rendreutasításában".
Hol van az államfői méltóság, nyilatkozat protokoll, amelynek öveznie kéne egy ilyen megbízatás betöltését? Persze Románia mindig is a maga kemény feje után ment, fittyet hányva az általános normákra.

A sorokat olvasva Basescunak marékszámra kéne Cavinton szednie, mert erőteljesen felejt. Ha felejt, butaságokat beszél. Ha pedig egy államfő nem képes kontrollálni saját magát, nem képes összefüggésében nézni a dolgokat, akkor veszélyes lehet a környezetében lévő országok külpolitikájára, de a sajátjára is.
Rögtön megjegyezném, nem kellett volna túl sokat gondolkodnia ezen a témán, ugyanis néhány hete Orbán miniszterelnökúr jelezte, hogy e téren alakulófélben vannak a tárgyalások. Ez a pár hét igazán kevés agyi tevékenységet kívánt volna az államfőtől, de úgy látszik Cavinton nélkül ez is sok.
Ezek után meg egyenesen lehetetlen, hogy Basescu emlékezzen a román kormány közigazgatási átalakításra, mely darabokra szabdalná a székely magyarságot.
De ha a román-magyar viszonyt történelmi léptékben is néznénk, akkor Cavinton nélkül egyenesen fényévekre van Basescu elnök neuronjaitól Ceausescu, magyar faluk ledózerolása, aki érdekes mód eme agyréme mellett nem merte Székelyföldet beolvasztani a környező megyékbe. Ebből a korszakból firkantott egy könyvet a securitate tábornoka Pacepa, a „Vörös horizontok” címmel, melyben a román titkosszolgálat undorító  - többek között az ideológiai alapon nyugvó történelemhamisítás - szennyesét teregette ki. Csak megjegyzem disszidálása után Carlost küldték a nyakára, de hiába. Nyilván Basescu ezzel a cseppet sem hízelgő román múlttal sincs tisztában.
Ha ettől is korábbra ugrunk vissza a történelem hintajával, akkor az Antant hatalmak jegyzéke szerint (Vix jegyzék-1919.) az ügyeskedő román hatalom, a Tisza vonalánál magyar földön taposhatta volna le bocskorával országhatárának köveit.
Mindezek után Basescunak a Cavinton mellé ajánlom Marosvásárhelyen, nem messze a Kultúrpalotától azt a monumentális ortodox templomot, melynek falán magyarok ellen uszító freskó díszeleg.
Sőt a megbékélés mezejének cseppet sem mondható borzalom, hogy a tudós, nyelvújító irodalmár Kazinczy Ferenc szülőháza helyén Érsemjénben, gondolom merő véletlenül egy ortodox parókia áll.
Tehát a magyar-román történelem viharából eme néhány „gyöngyszemet” kiemelve józan paraszti ésszel és tán Cavinton nélkül is napnál világosabb, hogy kegyetlen ideológiai háború zajlik, melyet a securitate emlőin nevelkedett román politika, nem engedve bornírt hatalomvágyából hol nyíltan, hol fű alatt közvetve vág szemtelenül mások arcába. Olyan politika ez, mely táptalajt ad a nagy politikai moguloknak, vagy mondjuk Amerikának történő behódolásaként mindenkivel lefekszik két tál lencséért.
Basescu is ezzel a kijelentésével a ceausescui ámokfutás igen sikamlós mezsgyéjére merészkedett. Elfelejtette, hogy már merőben más idők járnak. Mostanság nem a román politika rángatja madzagon az EU szekerét, hanem az IMF karikás ostorának cserdítésre kell időre táncolniuk. 

De, hogy jobban menjen a tánc, lazulásként javasolnék néhány korsó csíki sört.

Hallstatt barokk kisváros. Ahogy néztem a képeket, szó szerint gyönyörű. Meg is ihlette a kínaiakat eme gyöngyszem és szokásukhoz híven lekoppintották. Mármint a várost. Nem egy biciklit, repülőt, hanem egy várost. Persze az adottságok nem pont ugyan olyanok, de végül is van egy ferde szemű kreálmány, amit ugyancsak Hallstattnak neveznek. Ami késik, viszont nem múlik. Jön egy másik kínai és ellopja, vagy finoman fogalmazva lekoppintja egész Salzburgerlandot, hegyestül, folyóstul, városostul. Vagy mondjuk Svájcot, szőröstül-bőröstül. Ha a nagy kínai politika elhatározza, akkor nincs mese, nyomni kell krahácsot. 

Egy kis történelem: A Hallstatti-tó hírnevét Hallstatt városának köszönheti. Egyrészről a település régi – a hegyek és tópart közé szorított – a XV-XVI. századból származó házai kölcsönöznek a helynek különleges hangulatot, másrészt pedig a vidék régészeti leletei és a világ legrégebbi sóbányája (bányászat már i. e. 1200 óta) tették híressé a környéket.
Ott a piros napernyő alatt azért kortyolgatnék egy jól behűtött Grüner Veltlinert. Ide ez dukál.

Érdekes ez a mai élet. Mindenki nyomul előre. Nem kell a púder, meg egyebek. A telefon, meg a szájtépés nagyúr. Ha megy az „eladni magam projekt” minden oké, ha pedig megvan a meló, cseszni rá. Ez megy. Kit érdekel, hogy barátok is vannak, a pénz hajhászása mindennél fontosabb. Ja, hogy a barát is segített, ez már a múlt. A kisstílű emberek, ha jól mozognak, romba tudnak dönteni felhőkarcolókat is, mert ők úgy gondolják. Ha meg látják a zűrt, odébb állnak. A kaki meg marad. A barát meg hoppon marad. Jó kis életforma ez. Mármint nekik. De persze egyszer lehet, hogy emberére akad, s ekkor ismét a barát lenne a fontos. Már ha maradt. Lassan nincs család, munkahely, kisstílű érdekszövetségek maradnak, melyek leginkább egyoldalú fogódzkodók, mentőöv remények a következő „nagyszerű” projekthez. Minden kezdődik, előröl.
Néha arra gondolok érdemes-e vívódni ezen. Mindenki a saját maga életének kovácsa. Ha sorozatban az ujjára csesz a kalapáccsal de nem veszi észre, lelke rajta.

Inkább kortyoljunk ebben a pokoli, 40 fokos hőségben, egy laza rozéfröccsöt. Hidegen és sok szódával!

Teljesen új rendszer. A határon túli magyarság bevonása a magyar választási rendszerbe. Korrekt, hisz más országokban - hozzá teszem az EU-ban - évtizedek óta hatályban lévő rendszer, amelyre csak itthon fröcsögnek egyesek. 

Elkezdődött a határon túli magyarok választási regisztrációja.

Félre kéne tenni minden ellenségeskedést és örülni annak, hogy egyre egységesebb lesz a magyar nemzet. Eddig, vagy nem, vagy kevésbé foglalkoztak ezzel a kérdéssel politikusaink. Egy szétszabdalt nemzet e tekintetben történő újraegyesítése erőt kell, hogy adjon mindenkinek.

Hé emberek! Üljetek le egy szőlőlugas árnyékába, vegyetek magatokhoz egy flaska bort és tisztán, vagy fröccsként kortyolgatva gondolkozzatok el azon, hogy a nagy és erős nemzetállamok ugyan ezt tették, de évtizedekkel, vagy tán századokkal ezelőtt. Innen ered az a fene nagy önbizalmuk!